A Csontos-árok a pliocénkori állatokat elnyelő tó titkát tárja fel Ajnácskő mellett.
A 380 m hosszú vízmosásos árok a Békás-tó nevű, egykor mocsaras térség nyugati oldalában jött létre, Ajnácskőtől délre. Már a 19. század második felében észrevették a mezőn dolgozó helybéliek, hogy az árokban hatalmas állatok csontjai fehérlenek – főleg eső után. El is vitték ezeket megmutatni földesuruknak, az egyházasbásti Ebeczky Emilnek. Ebeczky felismerte, hogy állati ősmaradványokról van szó, ezért néhányat belőlük elküldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak és a bécsi udvari múzeumnak, ahova egy gyönyörű állatkoponya is eljutott. Erről aztán kiderült, hogy „szépség és teljesség tekintetében az Európában talált fosszilis tapírmaradványok között ma is első helyen áll.”
A Csontos-árok (karancs-medves.info fotó: Micsuda András)
1860 szeptemberében a videfalvai Kubinyi Ferenc társaságában Szabó József, a kor egyik legnevesebb magyar geológusa látogatta meg a lelőhelyet, aki nem kevésbé híres személyiség volt, mint a Magyarhoni Földtani Társulat egyik megalapítója. Szabó elvégezte a Csontos-árok első geológiai felvételét, megállapítva, hogy a csontok rétegtanilag meglehetősen kevert pozícióban találhatók. 1863-ban Kubinyi is írt az ősmaradványokról, megemlítve, hogy a masztodon-agyarak annyira ép állapotban maradtak fenn, hogy csiszolva még gombokat is készítettek belőlük.
Krenner József Sándor, pesti paleontológus 1867-ben tudományosan leírta többek közt a Tapirus priscus tapírcsontjait és a Castor ebeczkyi új hódfaj fogait. Még ebben az évben publikálta Meyer az Ebeczky által megküldött tapírkoponyát Tapirus hungaricus néven. Ekkor a leletek már annyira közismertté váltak, hogy azokat részletesen ismertette Hunfalvy János 1867-ben kiadott vármegyei monográfiájában is.
Információs tábla segíti a Csontos-árok megismerését (karancs-medves.info fotó: Micsuda András)
Az 1899-es állítás, miszerint az ősmaradványok egy pliocéni tó üledékeiben maradtak fenn és a vulkáni kitörések a tó megléte után is folytatódtak, mára már bebizonyosodott. A második világháború előtt még a hegység bazaltkibúvásait vizsgáló Jugovics Lajos is foglalkozott a Csontos-árok ősmaradványos rétegeivel. Megállapítása volt, hogy a tufarétegek az ajnácskői vulkánból származtak és az egész ajnácskői-medence kitöltését képezték volna, később nem bizonyult helyesnek.
A tó létrejöttének és egyben az állatcsontok tömeges előfordulásának rejtélyét végül a pozsonyi Dionýz túr Földtani Intézet szakemberei oldották meg. Fúrásukkal már 1980-ban bizonyították, hogy a tavi üledékek egy maar jellegű kráter tölcsérét töltik ki. Az ajnácskői Várhegy és a Ragács tűzhányói közt eszerint tehát még egy további vulkán működött. Ennek első heves kitörései felszaggatták az aljzat homokkövét, majd száz métert is meghaladó mélységű tölcsérszerű krátert hoztak létre. Az ebbe beszivárgott talajvíz, valamint a felgyülemlett esővíz hatására a kráter fenekén később tó keletkezett. A hegység részleges kiemelkedése folytán és a további kitörések nyomán a kráter alakja ezután némileg megváltozott. Tufagyűrűjének egy része lepusztult vagy belecsúszott a tóba, a tó pedig átfolyóvá vált. A mélyben csillogó krátertó vize pedig odacsalogatta a mit sem sejtő pliocénkori állatokat, amelyek aztán a kigőzölgő mérges gázoktól, vagy pedig a meredek lejtő laza talaján elcsúszva, a tóban lelték halálukat. A tetemeket a következő kitörés hamuréteggel takarta be, ami aztán jól konzerválta a csontokat. A csontok, valamint az itt található vulkános kőzetek mágneses polaritása által a tűzhányó korát is meghatározták 2,8-3,3 millió évben.
Út a Csontos-árokhoz (karancs-medves.info fotó: Micsuda András)
Érdekes, hogy az egykori krátertó területe sokáig megmaradt mocsarasnak, vizenyősnek. Erről tanúskodik neve is: Békás-tó. A kis fennsík erdő alatti végében még ma is található egy apró mocsaras tavacska. 1996-2000-ben a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum is kezdeményezett itt ásatást, de lényeges új ismereteket már nem tudott felmutatni. A Csontos-árok jelenleg nemzetközi rétegtani típuslelőhely, a harmadidőszak neogénkorának emlősök általi felosztásában a 16a zónát képviseli, amelynek neve a Fejfar által itt talált rágcsálóról Mimomyshajnackensis. Ezért több bel- és külföldi szakmai tanulmányút célpontja. Ezt figyelembe véve az árok területét 1994-ben védetté nyilvánították 4,92 hektáron.
